Mondd ki lassan: ka-rá-csony. Nincs benne se Krisztus, se születés, se szent. Az angol Christmasban ott a Christ, a német Weihnachten a „szent éjszakákat” őrzi, az olasz Natale a születést. A magyar szó viszont semmit nem árul el magáról.
Talán éppen ezért kering körülötte annyi elmélet. A legismertebb szerint a „napforduló, átlépés” jelentésű szláv korcsun az őse. Szép történet, sok ünnepi cikk tényként közli – és furcsa módon éppen a legújabb magyar etimológiai szótár bánik vele a legóvatosabban.
Amit a szótárak biztosan tudnak
Kezdjük a szilárd talajjal. A Nyelvtudományi Kutatóközpont online Új magyar etimológiai szótára (ÚESz) szerint a szó déli szláv, valószínűleg bolgár jövevényszó, és a Balkán felől érkezett hozzánk.
Az első nyomok nem is ünnepnevek, hanem személynevek. Egy 1211-es forrásban Karachun és Karason nevű emberek szerepelnek. Van egy még korábbi, 1138-as adat is (Kracín), de csak másolatban maradt ránk, és a szótár kérdőjellel közli, vagyis maga is bizonytalannak tartja. Azt is hozzáteszi, hogy a régi személynevek egy része szláv névadásból is eredhet, tehát nem minden Karachun bizonyíték a magyar szóra. Az ünnep neveként, köznévként 1450 körül bukkan fel először: Karaczon.
A rokonok a Balkánon élnek. A bolgár nyelvjárásokban a kračun a nyári vagy a téli napforduló ünnepe, a macedón nyelvjárásokban egyenesen karácsonyt jelent, a szlovák népnyelv is ismeri a Kračún alakot, a régi oroszban pedig hasonló szó jelölte az adventet vagy a téli napfordulót.
Van egy kevésbé ismert részlet is: a régi magyarban a karácsonynak második jelentése is volt. A két karácsony közt fordulat 1489-ből ismert, és benne a második „karácsony” az újév napja. A kis karácsony 1493-ban szintén az újévet jelölte (ÚESz, kis-). A szótár a szerbhorvát párhuzamot is megemlíti: a Mali Božić, szó szerint „kis karácsony”, ott is újévet jelent.
A „lépő” nap: szép, de vitatott magyarázat
A népszerű változat így szól: a szláv korcs- tő jelentése „lép, átlép”, a napforduló pedig az a nap, amikor a Nap „átlép”, és újra hosszabbodni kezdenek a nappalok. A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda összefoglalója is ezt idézi az Etimológiai szótárból: a szó a keleti egyház műszavaként került hozzánk, előzménye pedig a „lép, átlép, fordulónap” jelentésű korcs-.
Költői, jól mesélhető, és tökéletesen illik a téli napfordulóhoz. Csakhogy az ÚESz szerint ez a magyarázat jelentéstanilag ugyan megfelelne, a szóképzés története miatt viszont kevéssé valószínű. Szerintem ez a szócikk legérdekesebb mondata.
Mi lehet akkor a háttérben? Az ÚESz egy másik szálat is felvet, de ezt is kérdőjellel: a déli szláv szó talán egy albán kërcún- („rönk, tuskó”) alakra megy vissza, és eredetileg a karácsonyi rönkégetés szokásához kapcsolódhatott. Ez tehát feltevés, nem eredmény.
Hogy melyik szál a helyes, azt ma senki nem tudja biztosan. A becsületes válasz ennyi: a szó a Balkán felől, szláv közvetítéssel jött, a végső forrása vitatott.
A románok szerint fordítva történt
A románban is van egy feltűnően hasonló szó: Crăciun. Itt jön a csavar. Az ÚESz szerint a román szó is egy déli szláv nyelvből való. A román szótárak többsége viszont – ahogy a dexonline gyűjteményében látszik – a latin creatio („teremtés, születés”) szóból vezeti le, mások a calatio („összehívás”) mellett érvelnek, egy 1939-es román szótár pedig egyenesen azt írta, hogy a szó a románból terjedt át a bolgárba, a csehbe, a ruszinba és a magyarba.
Ugyanazt a szócsaládot tehát a két szomszédos nyelv szótárírói más-más irányból magyarázzák. És a román oldal sem egységes: az ott idézett román enciklopédiák szerint például Alexandru Rosetti nyelvész úgy látta, hogy a latin szó csak szláv közvetítéssel juthatott a románba. Lezárt ügyről tehát szó sincs, ez ma is nyitott kérdés.
Az interneten decemberben előkerülő egyéb ötletek – hogy ősi magyar szó, vagy valamelyik latin egyházi kifejezés kopott alakja – nem szerepelnek elfogadott magyarázatként a magyar etimológiai szótárakban. Beszélgetni lehet róluk, csak érdemes tudni, hogy ezek ötletek, nem nyelvészeti eredmények. A szólásoknál is gyakran így van, ahogy a „kutya baja” eredetéről szóló cikkünkben is láttuk: a legszebb történet ritkán esik egybe a legvalószínűbbel.
Advent, szenteste, mikulás: a többi ünnepi szó útja
Az advent szerencsére egyszerűbb eset. A latin adventus („megérkezés”) szóból jön, ez pedig az advenire („jön, közeledik”) igéből. Az ÚESz első adata 1470-ból való, akkor még tágabb értelemben: ünnep előtti böjtöt jelentett. A karácsony előtti négy hetet 1489 körül már így hívták. Régi magyar neve az úrjövet, a szótár is ezzel adja meg a jelentést, a nyelvjárásokban pedig ádvent, ádvint alakban is élt.
A szenteste két darabja két nagyon különböző helyről jön. A szent szláv jövevényszó, valószínűleg a szerbhorvátból vagy a szlovénból. Egy 1156-os helynévben már felbukkan, a 12. század végi Halotti beszédben pedig ott áll a mai értelmében.
Az este viszont belső magyar fejlemény. Az ÚESz szerint az esik igéből képzett est eredetileg valószínűleg csak a nap lenyugvására vonatkozott; ugyanebből az igéből való a régi eset („naplemente”) szó is. Ennél jobb képet nehéz kitalálni egy decemberi délutánra, amikor fél ötkor már sötét van.
A mikulás meglepően fiatal szó. Az ÚESz szerint szlovák jövevény (Mikuláš, vagyis Miklós), első adata egy 1848-as pesti lapból való, a mikulási szokásokat pedig a 19. század első felében honosították meg nálunk. A háttérben Szent Miklós, a kis-ázsiai Myra 4. századi püspökének legendája áll.
Ez a pont is vitatott. Bálint Sándor néprajzkutató az Ünnepi kalendáriumban Kiss Lajos vizsgálataira hivatkozva még 1856-ot írt első nyomtatott adatként, és csehnek nevezte a szót. Az újabb szótár korábbi adatot talált, és a szlovákot tartja átadónak, de a cseh Mikuláš ugyanígy hangzik, ezért nem könnyű dönteni.
A karácsonyfa szava nagyjából egyidős vele: 1846-ból adatolt, és a német Weihnachtsbaum tükörfordítása, ahogy maga a szokás is német hatásra terjedt el. Apró érdekesség: 1554-ből ismert egy egészen más karácsonyfa is, egy illeték, amelyet karácsonykor fában kellett megadni a földesúrnak. A szótár szerint a két szónak nincs köze egymáshoz, csak ugyanabból a két elemből álltak össze.
Hogy a szavak hogyan vándorolnak nyelvről nyelvre, és közben hogyan ragad rájuk egy-egy szép legenda, arról a nyakkendő horvát eredetéről szóló cikkünkben is írtunk.
Ünnepi szavaink egy táblázatban
Az évszámok az első ismert írásos adatot jelentik az Új magyar etimológiai szótár szerint, nem azt, hogy a szót mióta használják. Beszédben a legtöbb jóval korábban élhetett.
| Szó | Eredet | Első adat |
|---|---|---|
| karácsony | déli szláv, valószínűleg bolgár; a végső forrás vitatott | 1211 (személynév; egy 1138-as adat kérdéses), kb. 1450 (az ünnep neve) |
| kis karácsony („újév”) | magyar összetétel | 1493 |
| advent | latin adventus („megérkezés”) | 1470 |
| szent | szláv (szerbhorvát vagy szlovén) | 1156 (helynév), 12. század vége (Halotti beszéd) |
| este | belső keletkezésű, az esik igéből | 1372 után |
| karácsonyfa | a német Weihnachtsbaum tükörfordítása | 1846 |
| szaloncukor | szalon + cukor összetétel | 1877 |
| mikulás | szlovák Mikuláš (régebbi nézet szerint cseh) | 1848 |
Ha legközelebb szóba kerül az ünnepi asztalnál
Biztosan lesz valaki, aki magabiztosan kijelenti, hogy a karácsony ősi magyar szó, vagy hogy a neve egészen biztosan a napforduló „átlépő” napját jelenti. Ilyenkor nem kell vitába szállni – elég megkérdezni: melyik szótár mondja?
Az Új magyar etimológiai szótár ingyen elérhető az uesz.nytud.hu oldalon, és bárki beírhatja a keresőbe a kedvenc ünnepi szavát. A szaloncukorról például kiderül, hogy 1877-ben még szaloncukorka volt. A desszert mellé ez legalább olyan jó beszélgetésindító, mint bármelyik legenda.
Kép: Myriams-Fotos / Pixabay









